Nagyon jó Twitterkampány esettanulmányára találtunk rá nemrég. Az Edelman Digital gondozásában egy borotválkozó gél, az Edge kezdett twittelni szeptemberben egy nagyobb, anti-irritációs kampány részeként.

A fő gondolat ehhez illeszkedve az irritáció megszüntetése, jelen esetben a Twitterezők életében. Ugyanis nagyon okosan belátták, hogy az emberek imádnak panaszkodni, ha nem elég meleg a kávéjuk vagy lekésték a buszt, nem süt a Nap... a végtelenségig lehetne sorolni. A kampányon teljes munkaidőben (!) dolgozó kreatív és a pr-tanácsadó olyan üzeneteket keres, amik ezeknek a nyafogásoknak egy kicsit érdekesebb, eredetibb változatai, vagy legalábbis lehet róluk beszélni.

Ha pedig találnak egy igazi nagy mérgelődést, megpróbálnak segíteni. Így történt, hogy amikor egy user az elfogyott müzlin sajnálkozott, küldtek neki pár kilóval. Vagy amikor elromlott egy iPad, szintén küldtek egyet. (A mázlista!) De nem feltétlenül a drága dolgokkal való "lekenyerezésről" van szó. Amikor egy nő azon háborgott, hogy a férje sosem veszi fel a hallókészülékét, küldtek neki egy megafont, amiről a nő egyébként rögtön posztolta is a képet a Twitterre. Az is előfordul, hogy egy vicces videóval próbálják jókedvre deríteni az elkeseredett felhasználót. A vicces és kreatív segítség miatt ma már nagyon sokan használják a #soirritating taget, reménykedve, hogy eljön a megoldás vagy legalább lesz, aki meghallgatja őket.

A kezdeményezés a nagy sikerre való tekintettel egész évben fut, ami azt mutatja, hogy nagyon jó ROI-t kalkulálhattak az Edge marketingesei a minden bizonnyal magas költségek ellenére is. Hiszen két ember csak a Twitterrel foglalkozik, és gyakran drága megoldást szállítanak az irritációk megszüntetésére. Kíváncsi vagyok, hogy az irritációs kampány után mi fog történni, de bizakodó vagyok: valószínűleg folytatni fogják a munkát és bár más fókusszal, továbbra is aktívak lesznek. 

Szólj hozzá!

Újra a Huffington Poston találtunk rá egy érdekes írásra, ráadásul éppen az alapító, Arianna Huffington tollából. Cikkében arról ír, hogy annak ellenére, hogy az újmédia egyértelmű evangalistájának tartja magát, a múzeumok vonatkozásában már kicsit más a hozzáállása.

Szerinte ugyanis (röviden és egyszerűen elmondva) a múzeumok éppen az elmélyüléshez, rácsodálkozáshoz adnak teret, a különböző appok és a megszerzett élmény vagy éppen nézett kép kiposztolása a Facebookra vagy Twitterre ebből elvesznek.

Úgy érzi, hogy gyakran olyan fejlesztéseket készítenek a különböző intézmények, melyek inkább l'art pour l'art alapon működnek, tehát a kapcsolat a kapcsolat kedvéért és nem egy valódi célért jön létre.

Mindezzel nagyon könnyű egyetérteni, főként, hogy olyan jól van megírva a cikk. A kommentelők viszont nagyon sok egyéb szempontra mutatnak rá, amiket szintén nem szabad szem elől téveszteni. Többen azt emelik ki, hogy a szerző egy korai huszadik századi eszme szerint értelmezi a múzeumok funkcióját, egyfajta templomként, szakrális helyként kívánja látni őket. Ráadásul elsősorban a művészeti profilú helyekről ír, ezzel szemben nem nehéz belátni, hogy mondjuk egy tudományos jellegű múzeumnál kifejezetten megkönnyítheti a befogadást, illetve a látottak megértését egy kapcsolódó videó vagy infografika. Ezenkívül már az audiotúrák esetében is csorbul Arianna Huffington eszméje, hiszen már az is kicsit eltávolít az éppen tapasztalt élménytől.

Az ellenérveket még tovább lehetne sorolni, de persze nem nehéz belátni, hogy van igazság az eredeti felvetésben: könnyen előfordulhat, hogy nem igazi, releváns fejlesztést tesznek elérhetővé a múzeumok, hanem épp csak egy újabb marketingfogást alkalmaznak, felülnek egy hype hullámára. Ezeket viszont könnyű megkülönböztetni a valós eredményektől, és egyébként is: annyira talán nem nagy baj, hogy egy app nem olyan magas színvonalú, ha ezzel több látogatót sikerült bevonzani a kiállítótermekbe, illetve ha a látogatók örömüket lelik a használatában.

Szólj hozzá! · 1 trackback