Egy karácsonyhoz közeli, munkanapra eső szombat kiváló alkalom, hogy nosztalgiázzunk kicsit, és felidézzük a 80-as évek legendás szombat reggeli rajzfilmjeit, amelyek nagy részéről sokan nem is tudják, hogy az ún. toyetic kategóriába tartoznak, vagyis kifejezetten játékok eladásának ösztönzése érdekében készültek. Vagyis nem arról volt szó, hogy a gyártók a megfelelő jogok megvásárlása után készítettek a rajzfilmek alapján különböző játékokat, hanem épp fordítva: a játékok alapján írták és rajzolták meg a történeteket, és sugározták aztán világszerte a legnagyobb nézettségű műholdas csatornákon.

Ez a gombhoz a kabátot megoldás első hallásra furcsának tűnhet, az okok feltárásához egészen a hetvenes évek végéig kell visszamennünk. Ekkor a Mattel szerette volna megvásárolni a Csillagok Háborúja filmen alapuló játékok gyártásához és forgalmazásához szükséges jogokat, azonban az üzlet csak nem akart létrejönni. George Lucas nem volt hajlandó 750 ezer dollár alá menni, amit viszont a játékgyár akkori igazgatója, Ray Wagner sokallt, így végül nem állapodtak meg. Ez óriási hibának bizonyult, ugyanis 1977 karácsony előtti slágertermékei a Star Wars játékok voltak, olyan ütemben fogytak, hogy sok családban csak egy-egy voucher került a fa alá, amivel a gyerekek januárban vehették át a várva várt ajándékot. A Mattel játékai pedig nem kellettek senkinek, és a megállapodás kihagyásával több mint 400 millió dollárt buktak. Ezt követően döntöttek úgy a játékgyár vezetői, hogy befektetnek egy saját rajzfilm készítésébe, ami eleve a saját játékaik értékesítésének ösztönzésére lesz kitalálva. Ez lett a He-Man and the Masters of the Universe, a világ első játékalapú rajzfilmje.

Megállapodtak az amerikai ABC csatornával egy barter keretében a sugárzásról, és két évvel a játékfigurák kidolgozása után, 1983-ban bemutatták az első epizódot.

A modell sikeresnek bizonyult: egy évvel később az Egyesült Államok 120 TV-csatornáján, és a világ további 30 országában gyerekek milliói nézték hétről hétre He-Man és a többi rajzfilmhős kalandjait – és persze nyaggatták szüleiket a nagyméretű játékfigurák megvásárlásáért.

A Mattel sikerét látva a többi játékgyártó sem akart lemaradni, így a Hasbro például 1984-ben útjára indította a Transformers rajzfilmsorozatot, ezt követte 1985-ben a G.I. Joe: A Real American Hero, szintén a Hasbro-tól, és a M.A.S.K. a Kennertől.

A lányoknak 1986-ig kellett várni egy kifejezetten nekik szóló toyetic-rajzfilmsorozatra, ez lett a Hasbro fésülhető hajú pónilófiguráit népszerűsítő My Little Pony. Az ilyen típusú televíziós mesék gyors felfutásához persze kellett az is, hogy az Egyesült Államokban 1984-ben jelentősen enyhítették a gyermekeket megszólító promóciós tartalmakra vonatkozó előírásokat.

Ha megvizsgáljuk a parabolaantennák terjedésével a nyolcvanas évek közepétől Magyarországon is egyre több gyerek által nézett Sky Channel szombat délelőtti matinéját, nagyrészt ilyen típusú rajzfilmeket találunk benne. Ez maga volt a marketingesek álma: a gyerekek még a játékfigurákon alapuló mesefilmek között is a játékgyártók reklámfilmjeit szívták magukba. Én is ezeket néztem 7-8 évesen, 1987-től (ekkortól láthattam a műholdas adást) minden szombat reggel ott ültem a tévé előtt a He-Man és a M.A.S.K. aktuális epizódjait bámulva.

Egy probléma volt csak, hogy ezeket a játékokat Magyarországon akkoriban nem lehetett kapni, úgyhogy csak azoknál az osztálytársainknál találkozhattunk az akciófigurákkal, akiknek a szülei kamionos vagy külkeres vonalon dolgoztak.

Szólj hozzá!

A személyes imázsépítés egyik tipikus hibájának szélsőséges példája az, ahogy Schwarzenegger váltogatja szinte naponta a Föld sorsáért és a környezetbarát járművek terjesztése iránt felelős közszereplő, és a Los Angeles utcáin tankkal csapató akciósztár szerepét. A sikeres sportoló, politikus és színész filmsztár legújabb Facebook-posztjában egy „Vezess tankot Arnold Schwarzeneggerrel!" programra toboroz jelentkezőket (egyben azt is elmondja, mennyire imádja a Redditet, és teljesíti is az olvasók egy kívánságát), amely ugyan jótékony célt szolgál, de lényegében arról szól, hogy a nyerteseket elreptetik Los Angelesbe, ahol kipróbálhatják a tankvezetést Arnolddal, utána pedig közösen elpöffentenek egy-egy szivart. Egy tank 120-150, de akár 200 liter gázolajat is fogyaszthat óránként, az ajándék repülőutakkal járó környezetterhelésről nem is beszélve.

Ezzel szemben egyéb fórumokon Schwarzenegger a fenntartható jövő és a klímaváltozás megakadályozása érdekében szólal fel rendszeresen, hirdet meg kezdeményezéseket, indít el mozgalmakat. Ezek a kezdeményezések jórészt még politikusi pályájához kapcsolódnak (már akkor is feltűnt persze sokaknak, hogy a nagyhangú környezetvédő kedvenc autómárkája miért a Hummer), de kormányzói megbízásának lejártával is aktív maradt ezen a területen. Csak közben visszaült a kedvenc tankjába is.

Itt még elektromos autóban pózol

Elektromos motorra ül

Fenntarthatósági konferencián ad elő

Itt pedig már visszatért ifjúkori szerelméhez, a tankhoz: Arnold vonzódása a tankokhoz még ifjúkorára vezethető vissza, az osztrák hadseregben ugyanis harckocsizóként töltötte le a sorkatonai szolgálatot, azóta is előszeretettel meséli azt a katonai fegyelmi eljárást, amit egy tank elkötése miatt indítottak ellene.

Félreértés ne essék, Schwarzenegger annyira menő, hogy még ezt is lazán megengedheti magának, de az eset tanulsága akkor is az, hogy a személyes imázsépítés terén érdemes következetesnek lenni: a különböző társadalmi szerepekhez kapcsolódó személyes vállalásokat és üzeneteket fontos minden esetben összehangolni.

Szólj hozzá!

A Facebook-robbanás és szinte ezzel egyidőben a válság elmélyülése óta szórakoztató számomra annak megfigyelése, hogy milyen nagy mértékben tevődött át a fogyasztás a virtualitásba. Az embereknek hirtelen nem volt pénze, volt viszont egyre több olyan platformja, ahol azonban pénz nélkül is, csupán like-ok és megosztások, esetleg blogposztok segítségével továbbra is (sőt növekvő mértékben) meg tudták mutatni a világnak, hogy kik ők.

 Pontosabban, hogy mit szeretnek, mi tetszik nekik, illetve hogy hogyan élnének, ha egy bizonyos életszínvonalat meg tudnának engedni maguknak. Ha mutatok egy képet egy dizájnos táskáról, már majdnem olyan, mintha az én kezemben látnád, nem? A közösségi média egy hatalmas frusztrációs szeleppé vált, mert általa nem kell igazi költekezésnek kapcsolódnia a rólunk kialakított képhez, ezáltal kicsit enyhítheti a valóság fölött érzett elégedetlenségünket.

A Mashable szerint ráadásul az állásvadászatban is segíthet a tartalomfogyasztás, illetve ha erről látható bizonysággal tudunk szolgálni megosztások formájában. A content curation-nek köszönhetően elhitetheted magadról, hogy ismered az iparágat, innovatív vagy (hiszen ismered a menő csatornákat, forrásokat), szívesen segítesz másoknak, tudod, ki számít, és akár még el is tudod érni őket.

Ma tehát már nem kell blogot sem írni ahhoz, hogy kompetensnek tűnj. Persze azért ebben is sok munka van, mert mindig képben kell lenni. Egy kétnapos link megosztása ciki. :)

Szóval megosztásra fel, ha nem csak azt szeretnétek megmutatni, hogy jó az ízlésetek, hanem hogy még okosak is vagytok.

Szólj hozzá!

Minden pr-es tudja, hogyan érdemes megcélozni egy-egy sztorival a potenciálisan érdeklődő újságírókat, mégis előfordul, hogy nem sikerül betalálni a kapuba. Ennek számos oka van: az adott téma, a hozzá kapcsolódó elvárások, a pr-es médiaismerete és kapacitásai, és még sorolhatnánk, mi minden ronthat a végeredményen.

Nekem például volt olyan tapasztalatom, hogy egy kommunikációs partner mindenáron a nagyon rosszul megírt pitch-eivel szeretett volna jelentkezni az újságíróknál,  melyek inkább szóltak lelkes laikusoknak és potenciális fogyasztóknak, mint a téma szakértőinek. Nehéz volt lebeszélni.

Sokat tudnának mesélni az újságírók a félresikerült pr-es megkeresésekről, ebben biztos vagyok. Ezt tette a Forbes egyik szerzője, Cheryl Conner is, aki publikációk írása mellett egy pr-ügynökséget is vezet. Azonban egy Forbes-eseményhez kapcsolódóan felkerült sajtólistákra. Ügynökségi vezetőként nagyon érdekelte, hogyan keresik majd meg a pr-esek.

Voltak hosszú, rövid, barátságos, ismétlődő, és általában véve teljesen irreleváns megkeresések. Egyetlen egy kapcsolatfelvétel volt, aminek értelme is volt, és érződött rajta, hogy a rövid, lényegre törő levél szerzője valóban tisztában volt azzal, kinek ír és valóban illeszkedett az általa ajánlott téma a megcélzott újságíró munkájához.

A tanulságos eset alapján nyolc jótanácsot fogalmazott meg Cheryl Conner, melyeket kicsit mi is kiegészítettünk néhány ponton:

1. A megfelelő célszemélyt válaszd ki - Azt, aki valóban foglalkozott már hasonló témákkal. A Google keresés mindig segít.

2. Olvasd el az újságíró korábbi cikkeit - Szóval ne csak azt nézd meg, milyen témákkal foglalkozott, hanem hogy pontosan hogyan dolgozik – mi érdekelheti, mi lehet számára fontos – ezeket a kérdéseket kell feltenned magadnak közben.

3. Történetet ajánlj, ne céget – magát a témát hangsúlyozd és ajánld a maga komplexitásában, ne csak az általad képviselt céget. Úgy sokkal kevesebb esélyed van rá, hogy az újságíró érdeklődését fel tudod kelteni.

4. Tiszteld az újságíró döntését – az újságíró joga eldönteni, hogy mivel foglalkozik és mivel nem. A pr-es csak annyit tehet, hogy erős érvekkel meg próbálja indokolni számára, hogy miért is lenne érdemes egy témának utánajárni. Ilyenkor érdemes lehet például kiemelni, hogy a lehetőség exkluzív vagy máshol még nem foglalkoztak a témával ilyen szempontból, teljesen új az információ, stb.

5. Térj azonnal a tárgyra – ne mismásolj, hanem mondd el már a beszélgetés, illetve a levél legelején, hogy miért vetted fel vele a kapcsolatot.

6. Legyél korrekt – semmiképp ne hallgass el fontos információkat a felkérés hátteréről, így például ne akarj olyan személyes találkozót kezdeményezni, ami nem is a témához kapcsolódik, hanem mondjuk csak az ügyfél szolgáltatásait mutatná be.

7. Ne hívogasd folyamatosan – ha nem éred el az újságírót, ne hívogasd egymás után többször is, hanem akkor írj e-mailt vagy hívd fel máskor (a hét másik napján)

8. Használd a Twittert – sok újságíró használja a Twittert, legalább is vannak olyan témák, melyekkel ott is sikerrel meg lehet őket keresni, főleg az IT-szektorban. Reply vagy levél megteszi. 

Szólj hozzá!

Kétségtelen, hogy Ferenc pápa megjelenése a poszton, illetve kommunikációja friss levegővel árasztotta el a Vatikánt és általában véve a keresztény egyházat: közvetlen, már-már bohókás, korábban teljesen ismeretlen eszközökkel operál, és sokat mosolyog. Neki tényleg elhiszik sokan, hogy komolyan veszi, amit prédikál és aszerint is él.

A különbség annyira látványos az elődeihez képest, hogy sokan tűnődnek azon, mennyi ebből a teljesen őszinte megnyilvánulás, és mennyi írható fel a pápa amerikai pr-esének, Greg Burke-nek a számlájára?

Érdekes módon épp a Vice magazin készített egy háttércikket az új gururól, aki gyerekkorától vallásos volt, ma pedig az ellentmondásos, többek között cölibátust hirdető Opus Dei tagja. Ő azt mondja magáról, hogy a feladata csupán az, hogy a Vatikán megtalálja a fő üzenetet, és hogy ezt mindenki következetesen képviselje.

A Vatikán ugyanis alapvetően olyan, mint egy kis olasz falu – szerinte -, ahol mindenki a maga ura. Ezt kell neki összefognia. Amikor kérdezték tőle, hogy Ferenc pápa mennyiben tudatos kommunikátor, azt válaszolta: „Nem mondanám, hogy Ferenc pápa jó kommunikátor, ez inkább pejoratív megnevezés szerintem. Én inkább azt mondanám, hogy jó keresztény.”

Ha érdekel titeket Ferenc Pápa Twitter-feedje, kövessétek a @Pontifex usert. 

Szólj hozzá!

A pr-esek számára nagyon érdekes és kicsit megmosolyogtató, ahogyan mindenki (de leginkább a reklámos szekció) megtalálta magának az utóbbi időben a tartalommarketinget. Arról születik ma világszerte többszáz lelkes blogposzt és cikk, hogy hogyan készítsünk jelöletlen fizetett megjelenést, hogy boldog legyen az olvasó, a médium és a hirdető is, mert jó a tartalom.

Annyi nagyon pozitív hozadéka ennek az alapokhoz való visszakanyarodásnak mindenképpen van, hogy az ügyfelek/hirdetők végre hajlandóak a puszta hirdetésektől eltérő tartalmakra is áldozni, és nyitottá váltak arra, hogy kifejezetten egy adott médiumra szabott megjelenést kreáljanak. Ezzel könnyebb lett a pr-esek dolga is, mert bár nem feltétlenül tűnik úgy, ők alapvetően tartalmat állítanak elő a lehetőségeikhez mérten. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a megcélzott kiadványok már nem feltétlenül akarják x-szel vagy öles betűkkel szedett „HIRDETÉS” szóval jelölni a fizetett megjelenéseket.

A tartalommarketing istenítését tehát továbbra is jó ötletnek tartom, mindenképp erre biztatnám a kommunikációs szakembereket. Csak az lenne a fontos, hogy kicsit tegyék helyre magukban a dolgot: nem találták fel a langyos vizet, hanem egyszerűen máshogyan tálalják azt a közösségi média hajnalán gyakran hangoztatott, a pr-nek is integráns részét képező szakállas, de örök érvényű tételt, hogy „content is king.” 

2 komment

Dr. Kriskó Edina egyetemi adjunktus (Budapesti Gazdasági Főiskola, Külkereskedelmi Kar) régóta vizsgálja az újmédia eszközök alkalmazását a kommunikációban, a válsághelyzetekben. Évek óta hangoztatja ő is, hogy a közösségi média fejlődése és térnyerése következtében a katasztrófavédelmi szervek sem támaszkodhatnak csupán a hagyományos médiára és eszközökre a nyilvános kommunikációban.

A Budapesti Gazdasági Főiskolán október 4-én megrendezett, „A válság hatása az intézményi kommunikációra” című konferencián dr. Kiskó Edina két kommunikációs szempontból izgalmas eset kapcsán hasonlította össze a hazai és amerikai trendeket. Mivel a 2013. márciusi hóhelyzet kapcsán sok elemzés napvilágot látott, ezért minket elsősorban az érdekelt, hogyan látja a szakember az állami szervek közösségi média kommunikációját az áprilisban történt bostoni robbantás kapcsán. Természetesen a beszélgetés során kikerülhetetlen volt, hogy ne történjen meg a magyar és az amerikai helyzet összehasonlítása.

Miért pont a magyar hóhelyzet és az amerikai bostoni robbantásos merénylet kommunikációját hozta példaként előadásában?

Mert csak egy hónap különbség van a két eset között, és éppen ezért számomra is nagyon szembeötlő volt az a különbség, amennyivel az amerikai szervek előrébb tartanak az újmédia eszközök használatában.

A bostoni eset azért is nagyon érdekes, mert ha most eltekintünk a hagyományos és online sajtómegjelenésektől (csak a Boston Globe több mint 500 cikket jegyez a témában), akkor azt látjuk, hogy a Boston Police Department a merényletet követő 3 óra elteltével rendkívül tudatosan irányította kommunikációját az újmédia eszközök segítségével is.  Helyi idő szerint délután 2 óra 50-kor és 12 másodperccel később bekövetkező robbanásról szóló hír kapcsán kb. 3 óra elteltével került fel a szakszerű tájékoztatás a Facebookra és a Twitterre, és onnantól kezdve folyamatosan érkezett az információ. Az elkövetkező napokban (április 15-19.) 155 tweet indult útjára a Boston Police Department profiljában, és ezt mintegy 60 bejegyzés kísérte a Facebookon.

De számos más újmédia eszköz szerepet kapott a bostoni merénylet kommunikációjában. A Google Person Finder – alkalmazás, amelyet már a Haiti földrengéskor is használtak a szeretteiket felkutatni akaró netpolgárok - a bostoni robbantáskor külön témát indított: Boston Marathon Explosions címmel[1]. A YouTube ugyancsak külön csatornát szerkesztett Boston Marathon Bombings néven.[2]

Ugyanakkor előadásában arra utalt, hogy a közösségi média – bár megkerülhetetlen – mégsem a legmegbízhatóbb eszköz.

A közösségi média 3-5 évvel ezelőtt még az intimitást, bizalmat és személyességet jelentette a hírfolyam szempontjából. Az olyan microblogok, mint a Twitter az első kézből jövő információk, telefonnal készített fotók és hangfelvételek azonnali spontán közzétételét jelentették, ahol a tartalmat még nem szerkesztették médiamunkások és pr-esek. Ma ez változóban van, és ezzel együtt a kezdeti frissesség és vitalitás is csorbát szenved, a hírek késnek, tudatosabban konstruáltak.

Ezt látjuk Boston kapcsán is, ahol órák telnek el, mire a rendőrség profiljában megerősíti a robbantások tényét. De megteszi és ezzel óriási nyilvános hírfolyamot indít. Az alig fél órával az első bejegyzés után születő hírnek, amely a 2 halottról és a 22 sebesültről számol be, már 7400 megosztója van (retweet). Ez a szám emelkedik az olyan közléseknél, ahol az áldozatok vagy a feltételezett elkövetők letartóztatásának meg(nem)történte kerülnek középpontba (8000, majd 10000 fölé kúszik a megosztások száma).

Ugyanakkor a hírfolyamokban megjelent jó pár olyan hír, amely azóta sem bizonyult igaznak. A bostoni terrorcselekmény kapcsán erre is találunk példát szép számmal:

• a bostoni JFK Könyvtárban is volt egy robbantás összefüggésben a maratonival
• egy szaúdi személyt már letartóztattak a bombák miatt
• egy repeszgránátoktól sebesült muszlim férfit őriznek valamelyik kórházban, aki érintett a merényletben
• a megosztások pénzadományokat jelentenek a sebesültek számára, oszd meg…
• a célba ért futók tovább futottak egyenesen a kórházig, hogy vért adjanak a rászorulóknak stb.

Minden információ hitelesnek tűnő forrásból származott, azonosítható módon és egymástó függetlenül jelent meg, mindazonáltal egyetlen egy sem bizonyult belőle igaznak, ennek ellenére váltak tényekké a Twitter által.

Az interjú elején megemlítette, hogy nagy a különbség a hazai és az amerikai szervek közösségi média használata kapcsán. Miben látja a különbségeket?

A két eset, a hóhelyzet és a bostoni merénylet kommunikációs kezelése, mintha azt sugallná, más-más fejlődési fázisban járunk a válságkommunikáció terén.

Itthon még nem látjuk, vagy ha látjuk[3], nem merjük meglovagolni a közösségi média-eszközök előnyeit. A hóhelyzet kommunikációs kezelése világosan megmutatta, hogy a hatóságok, s érintett szervezetek éltek az online kommunikáció (első generációs) eszközével, de nem használták ki a lakosság sokkal közvetlenebb és gyorsabb elérését jelentő második generációs (web 2.0-ás) alkalmazásokat, a közösségi média eszközeit. Ahogy jómagam, évek óta hangoztatom (Kriskó, 2012a, 2012b, Kriskó, 2012c), és jelentésében az ombudsman is leszögezi „… megállapítható, hogy a „webkettes” technológia ugrásszerű fejlődése és elterjedése következtében a katasztrófavédelmi szervek sem a lakosságfelkészítés, sem pedig a kríziskommunikáció esetében nem támaszkodhatnak csupán a hagyományos médiára és kommunikációs eszközök használatára.”

A bostoni robbantásos merénylet pedig azt példázza, hogy a külföld, aki megint előttünk jár, már a hibák és nehézségek kiküszöbölésére hívja fel a figyelmet.

Az újságírók joggal látják a jelenségben a „médiatölcsér” fejre állítását, ahol az ő kapuőri szerepük megszűnik, és a hivatásosok által szelektált és szerkesztett tartalmak helyett áramolhat minden információ kéretlenül és igaztalanul is. Ez aláhúzza a klasszikus újságírás olyan alapvető tételét, minthogy a híreket legalább két független forrásból ellenőrizni kell.

Szervezeti oldalról az információk kontrollja igényel újabb és újabb felkészültségeket, a közösség, a szleng ismerete, a dinamikák helyes alakítása. Magyar oldalról az elhatározás bátorsága hiányzik talán még.

1 komment

Ahogy a Webisztán is megírta, sok esetben érdemes a honlapok és alkalmazások fejlesztése során arra törekedni, hogy ne legyenek tele a felületek felesleges elemekkel. Ha mégis van valami extra egy oldalon, akkor annak hasznosnak kell lennie, és a befogadást kell megkönnyítenie. Na, egy ilyet találtam.

A Verge nagy terjedelmű cikkeiben elhelyeznek egy (egyébként bezárható) navigációs sávot, ami megmutatja, hogy miről lesz még szó, és hogy hol járunk éppen. Ez főleg az olyan posztoknál fontos, ahol mondjuk sok appot vagy site-ot ajánlanak, de más hosszabb értekezéseknél is jól jöhet.

Csillagos ötös!

2 komment

A Huffington Post egy éve jelentette be, hogy elindítja a HuffPost Live-ot, ahol 100 ember posztolt ki naponta 12-16 órányi élő videóanyagot. A tapasztalatok viszont azt mutatták, hogy ez nem volt annyira menő stratégia: többen nézték inkább a felvett videókat. 

Ezért egy kicsit finomhangolják a működést, és a Los Angeles-i videós csapatot megszüntetik és globálisan kezdenek el terjeszkedni, ami a produkciót illeti. Talán így sikerül kellően érdekes és exkluzív tartalmakat összehozni.

A live streaming elég nehéz terep. Leginkább akkor jó, ha valakivel nagyon-nagyon szeretnél kapcsolatot teremteni és megosztani valamit, ami neki is nagyon fontos (pl. iraki háborúban szolgáló apuka és szülinap a családban). Másrészt pedig exkluzív, nagyszabású események közvetítésére lehet megfelelő, leginkább abszolút rajongók számára. Az összes többi esetben tökéletesen megfelel az embereknek, ha nem élőben láthatnak egy eseményt, sőt kifejezetten ezt preferálják - eleve ez az egyik legfontosabb, a hagyományos tartalomfogyasztást teljesen felforgató tendencia.

A live streaming a régi idők TV-jét hozza vissza, ami az adott esemény monumentalitása esetén katartikus, közösségi élményt teremthet, de inkább kötöttséget jelent és alkalmazkodást. Azt pedig nehezen lehet kicsikarni az emberekből. Ezért érthető, hogy nem volt túl sikeres eddig a HuffPost Live, és valóban az lehet az egyetlen esélyük, ha például krízis által sújtott területekről tudósítanak.

Szólj hozzá!

Ha valaki lemaradt Ashton Kutcher Teen Choice Awards-os beszédéről, nem kell rosszul éreznie magát, hiszen nem tinédzser. Viszont annyira jól sikerült, hogy azóta folyamatosan köröz az interneten, mert nagyon jó példája a közönségre szabott megjelenésnek. 

Ugyanis mind formailag, mind tartalmában rendkívül jól illeszkedik a nézők preferenciáihoz: laza és direkt, nagyon őszintének és kendőzetlennek tűnik és még értelme is van. A színész ugyanis arról beszél, hogy sokat kell dolgozni a lehetőségekért, a szexiség az igazából az okosság (körülbelül így fejezte ki magát), és hogy építeni kell az életünket, nem pedig csak egyszerűen tapasztalni. Ez angolul nagyon jól hangzik, és egy tinédzser számára is sokat jelenthet. 

A PR Daily megkérdezett pár szakembert, illetve körülnézett a reakciók között, és arra jutott, hogy alapvetően mindenki pozitívan értékeli Kutcher szereplését. Egy kommentár viszont kiemeli, hogy valószínűleg egyszerű pr-jellegű megjelenésről van szó, amivel a Jobs-filmet készítették elő, és szövegíróknak köszönhetjük az anyagot.

Nekem is ez volt a benyomásom, ezért kicsit körülnéztem az interneten. A beszéd során ugyanis nagyon magas, őszintétlennek tűnő a színész hangfekvése, míg más szituációkban sokkal mélyebb hangon beszél. (Igen, még úgy is, hogy szinte kiabál) Az alábbi Elle DeGeneres showműsorban például elég egyértelmű a különbség:

Nem olyan egyszerű azonban a dolog: egy Startup eseményen már nagyon sokat felvillantott ugyanebből a stílusból, csak idősebb célcsoportra szabva: itt már hasonlóan szuggesztív és élénk, mint a Teen Choice Awardson.

Az ítélet tehát részemről: igazi a szöveg, még ha valóban része is a Jobs-film kampányának.

Ti mit gondoltok?

2 komment

Miután bejelentették, hogy szabad a pálya a LinkedInen a 13 évesek számára is, elérhetővé tettek kifejezetten a gimiseknek szóló lehetőségeket is a site-on. A cél az, hogy az egyetemi felvételik előtti információkeresést és a kapcsolatteremtést könnyebbé tegyék a 14-18 évesek számára a minél korábbi kötődés megteremtése érdekében.

Van, aki szerint az ötlet jó, de nem a LinkedInnek kellene erről szólnia, vagy legalább be kellene határolni, hogy milyen oldalakon böngészhetnek a "gyerekek". (Elég érdekes felvetés - mintha a munka világa egy olyan dolog lenne, amitől meg kell védeni őket.)

Várhatóan hosszú távon fut csak fel a dolog, és valószínűleg csak akkor, ha további - kifejezetten a gimiseknek kedvező - akciók és funkciók lesznek számukra elérhetők. A LinkedIn elözönlésétől valószínűleg nem kell tartani, a használati mintázat viszont biztosan fog változásokat indukálni, ha sikerül elérni a kritikus tömeget ebben a korosztályban. Attól sem kell tartani, hogy majd jön a sok szemtelen tinédzser és kommentekben oktatja ki a felnőtteket - egyszerűen nem életszerű, hogy egy gimis önszántából keveredjen olyan helyekre, amik számára érdektelenek. A munka világa pedig egyelőre az - az egyetem mellett végezhető állásokat egyébként sem a LinkedInen fogják megtalálni.

Az pedig hosszú távon mindenképp előny, ha pályakezdőként már olyan LinkedIn profilt tud felmutatni egy fiatal, ami tele van kapcsolatokkal. Persze ezek minősége is fontos, de például néhány egyetemi oktató közöttük sokat dobhat majd az elhelyezkedési esélyeken.

2 komment

A The Washington Post ma egy olyan vizuális megoldásokkal operáló, az infografika és a szöveges cikk műfajait lenyűgözően integráló cikket tett közzé, amitől leesett az állam. Az összkép már a cikk megnyitása után tetszetős a vízfolyam látványos, mozgó ábrázolásával, de amikor az ember elkezd belekattintani a kis imbolygó jelzőbójákba, akkor kezdődik az igazi varázslat, ami lefelé görgetve csak tovább fokozódik.

Ideálisan találták el a grafikai és szöveges tartalmak arányát és illetve elhelyezését, jól mutatva, mennyi lehetőség rejlik még ebben a műfajban. Nemcsak az újságírás, de egyebek mellett - ahogy az egyik kommentelő is utal rá - az oktatás jövőjét is előrevetítik ezek a megoldások; elképzelhető, hogy a jövő - már tableten, vagy egyéb eszközökön elérhető - tankönyvei is valahogy így fognak kinézni.

(A fenti screenshot csak illusztráció, messze nem adja vissza a cikk nyújtotta élményt, úgyhogy kattintsatok rá, és nézzétek meg mindenképp az eredetit!)

Szólj hozzá!

Mára közhelynek számít, hogy a közösségi felületek vállalati kommunikációs alkalmazása során (is) kulcsfontosságú az általunk kezelt oldalak, csatornák rendszeres frissítése. Az egyéb teendők feltorlódásából vagy akár a jelenlegi nyári időszakban különösen aktuális szabadságolásokból fakadó időhiánynak esetenként mégis épp ez az alapelv esik áldozatául. Ennek megelőzésében segít az alábbi infografika, melynek segítségével hetente ellenőrizhető, sikerült-e kellő gyakorisággal ellátni friss információkkal követőinket a különböző felületeken. Természetesen ez csak egy elnagyolt ajánlás, amelyet a digitális stratégiánk vonatkozó irányelvei, illetve a helyi sajátosságok mindenkor felülírnak, ráadásul továbbra is azt valljuk, ebben a kérdésben nincsenek általános érvényű szabályok, de ezzel együtt hasznos segítség lehet a közösségi kommunikációnk rendszerességének ellenőrzésében.

Forrás

Szólj hozzá!

Nagyon jó sztorit dobott be a köztudatba a Facebook: még a kezdetek kezdetén, amikor üzletfejlesztési vezetőt kerestek, összekeverték a jelentkezőt 50 Centtel. A Facebook ugyanis akkoriban csak egyetlen profilkép feltöltését tette lehetővé, és Mark Zuckerberg azt hitte, hogy a kép főszereplője, a számára ismeretlen kemény fekete fickó lesz Eduardo Saverin, akivel majd találkozni fog a megbeszélésen.

A találkozó elvileg nem is sikerült annyira jól, mert egyszerűen nem erre számított Zuckerberg. Aztán persze később már túltette magát rajta, sőt azt is megtudta, hogy ki is az a 50 Cent.

Az mindenesetre nagyon vicces, hogy ennyire nem volt képben a Facebook akkori „vezetősége” a populáris kultúrát illetően, másrészt pedig fényes bizonyítéka annak, hogy ők tényleg nyitottak és nem gondolkoznak előítéletesen.

50 Cent egyébként tud a dologról, és elvileg azt mondta, hogy „A fenébe, el kellett volna vállalnom az állást!”

4 komment

Fizikai valójukban jeleníti meg a Facebook like-okat a francia Smiirl nevű cég Fliike nevű számlálója. A kereskedők így nemcsak online büszkélkedhetnek el rajongóik számával, hanem a reptéri kijelzőkre hajazó szerkentyűvel akár üzletük kirakatában is megmutathatják, hányan követik a Facebook oldalukat – írja a Viralblog.

A Facebook rajongó (vagy „like”) számlálót elsősorban a kisebb vállalkozásoknak és közösségi tereknek tervezte a Smiirl, a hosszabb távú céljuk pedig az, hogy minél több üzletet „digitalizáljanak”.

A Fliike 100,000 like-ig képes számolni a követőket, e felett már csak külön megrendelésre gyártanak majd le berendezést.

Az eszköz beüzemelése egyáltalán nem nehéz. Először is elhelyezhetjük például a bárpultunkon, a boltunk bejárata fölött vagy a kirakatunkban. Ezután a számlálóra bármilyen hordozható eszközzel felcsatlakozhatunk wifin keresztül, majd a Facebook fiókunkat - a Smiirl weboldalának iránymutatásait követve - összeköthetjük a fizikai kijelzővel.

A Facebook legutóbbi adatai szerint eddig 16 millió vállalkozás nyitott saját oldalt a legnépszerűbb közösségi hálón. Ezzel itt gyakorlatilag megduplázódott a kereskedelmi profilok száma tavaly óta.

A hasonló típusú online szolgáltatásokkal az a legnagyobb probléma, hogy a digitális megjelenést bonyolult összekötni  a mindennapi, valós tevékenységgel – mutat rá a Viralblog szerzője. Ezt a zavaró tényezőt hivatott áthidalni a Smiirl terméke azzal, hogy közelebb hozza a fizikai kijelzőt a virtuális falhoz.

A terméket a cég 2013 novemberében dobja piacra.

Szólj hozzá!

Egy német cég nemrég bemutatta új termékét, a Twinkindet, amely leszkenneli az embereket és kis háromdimenziós figurákat nyomtat belőlük. Szóval lényegében a kliensek kitehetik a saját kis műanyagképmásukat a polcra. Valószínűleg imádni fogják az emberek, ha már széles körben elérhetővé fog válni. 

Úgy látom, még kicsit kidolgozatlan a végeredmény, de már most lenyűgöző. Nézzétek meg a fejlesztő cég galériájában is, ide csak egy képet teszek fel:

9 komment

Paul Deneve érkezése

Még az előző héten tudósítottak róla, hogy az Yves Saint Laurent vezérigazgatója, Paul Deneve átigazol az Apple-höz, hogy a speciális projektekkel foglalkozzon. Nagyon érdekes lépés első pillantásra, de átnézve Deneve pályáját érthető a választás: a divatiparban eltöltött majdnem két évtizedet megelőzően már dolgozott az Apple-nél és más nagyobb vállalatoknál - a divatiparon kívüli világ tehát nem áll tőle távol. Az Yves Saint Laurent-nél nagyon nagy változásokat hozott az általa kiválasztott Hedi Slimane, ami nagyon ellentmondásos, de jövedelmező lépésnek bizonyult. Mivel egy CEO-nak az egyik legfontosabb feladata egy vízió véghezvitele és ehhez a megfelelő emberek megtalálása és megtartása, elképzelhető, hogy a látszólag orientációját vesztett Apple újra határozott, új pályára áll. Mindent egybevetve viszont kicsit gyanús, hogy éppen most hagyta ott az Yves Saint Laurent-t Deneve. (The Verge)

Könyvkartell

További hír, hogy az Apple még Steve Jobs idejében (és irányításával) árkartell-megállapodásokat kötött nagy kiadókkal, mert le akarta törni az Amazon egyeduralmát az e-könyvek piacán. Az alig leplezett kartell lényege az volt, hogy az Amazonnál szokásos 9.99 dolláros könyvárhoz képest 12.99 és 14.99 dollárért lehetett az Apple Store-jában vásárolni. Első látásra ezzel jobban jártak a könyvkiadók, viszont figyelembe véve, hogy az Amazon felé olyan árat állapítottak meg, amilyet akartak, tehát kerestek 13-15 dollárt egyébként is, az Apple-nél viszont a megállapított ár 30 százaléka landolt, elég egyértelműen látható, hogy már kevésbé igazolható a döntés. Ráadásul az eladások is csökkentek az Apple Store-ban a magasabb árak miatt, ami végképp rontott a helyzeten. A bíróság egyébként belátta, hogy a könyvkiadóknak muszáj volt egységesen fellépniük mind az Apple-lel, mind az Amazonnal szemben, mert máskülönben nem vették volna őket komolyan, sőt egy tollvonással kivették volna őket a kínálatból. A lényeg, hogy végül úgy néz ki, hogy az Amazon győzedelmeskedik. (Slate)

Szólj hozzá!

Valószínűleg nem sokan hallottatok Paula Deenről, aminek talán az lehetett az oka, hogy zsíros, főként az USA déli konyháján alapuló recepteket adott a világnak, illetve leginkább szülőhazájának. Ott viszont nagyon ismert volt, ha másról nem, akkor a fánkba töltött hamburger és hasonló őrületek miatt. Nagyon sok szponzora volt, rengeteg termékhez adta a nevét, éttermei voltak, partikat szervezett, szóval egyfajta déli Martha Stewart volt.

Egészen június elejéig, amikor is egy korábbi üzletvezetője, aki a Paula Deen és bátyja, „Bubba” által indított, de nagyrészt az utóbbi által irányított étteremben dolgozott, be nem perelte. A vád szerint rasszista és szexista inzultusoknak volt kitéve többedmagával, így például külön mosdót kellett használnia a fekete/latino és a fehér dolgozóknak, Bubba folyamatosan négerezett és bántó vicceket mesélt, pornót nézett a számítógépén és ehhez hasonlók.

A hírre egymás után jöttek a kiegészítő információk más korábbi dolgozóktól, például arról, hogy az éttermi felszolgálóknak ingyen, illetve sörért kellett dolgoznia a partikon, és ezek között volt olyan, ahova csak fekete munkatársakat választottak ki. Mindebből egyrészt az kerekedik ki, hogy alapvetően Paula Deen testvéréről szól az egész hercehurca, de persze az is sejthető, hogy nem áll tőle sem távol a rasszizmus és hogy nem igazán jó vezető.

Ebből még ki lehetett volna keveredni viszonylag kevés kárt szenvedve egy gyors bocsánatkéréssel és annak megpendítésével, hogy a jövőben Bubba legfeljebb vendég lehet a közös éttermükben, és ki fogják dolgozni a diverzitás elfogadásán alapuló irányelveket. Utána meg elmehetett volna hosszabb időre valahova, hogy megvárja, míg leül a vihar és kisebb léptékben, de újra folytathatta volna a főzést.

Ehelyett elkezdett össze-vissza nyilatkozni, egymásnak ellentmondó üzenetekkel. Egy alkalommal bevallotta például, hogy többször használta már a „néger” szót, másszor azt mondta, hogy egyszer 1986-ban négerezett le egy bankrablót ijedtében, amikor az egy fegyvert tartott a fejéhez, aztán egyszer azt mondta, hogy nem igazán tudja, hogy kinek mi a bántó, utána meg, hogy „hát szörnyű dolgokat mondanak ezek a fiatalok egymásra” (Ne keressétek a logikát)

Teljes a káosz tehát, amit súlyosbított, hogy Paula Deen valószínűleg önjáró, tehát ha van is pr-ese, nem hallgat rá, illetve egy idő után eltérítik az érzelmei. A legsúlyosabb hatása viszont annak volt a Deen imázsára nézve, hogy a felfordulást kihasználva nagy csinadrattával kiléptek mögüle a szponzorai. Valószínű, hogy már egy ideje ciki volt egy nemrég cukorbetegséggel diagnosztizált sztárszakács támogatása, így ez mindenképp jól jött, és még a saját értékeiket is eldarálhatták a közleményeikben.

Félreértés ne essék: Paula Deen valószínűleg tényleg rasszista, és még rendesen bocsánatot sem tud kérni. Az is valószínű viszont, hogy ahogy ő maga is utalt rá: a botrány felfújása sok ember (és cég) érdekeit szolgálta. 

Hogy ezek után sikerül-e menteni a menthetetlent? Valószínűleg azoknak van igaza, akik szerint már sosem fog a régi fényében ragyogni a Deen-birodalom. Sok munkával azonban még visszatornázhatja magát az elfogadott szintre, ami azért még mindig jobb, mint a szakácsok páriájaként hamburgerezni egyedül a szavannákon. 

Szólj hozzá!

Ki sem merem számolni, hogy hány millió forintnak megfelelő összegért vásárolt az amerikai külügyminisztérium lájkokat. 630 ezer dollár mindenesetre nagyon sok pénz, és a nagy költekezésnek mindössze annyi lett az eredménye, hogy a követők száma kétmillió, illetve egy másik oldal esetében 450 ezer lett. A valódi, aktív követők viszont csak két százalékot tesznek ki. 

Ez egyébként a többi, nagyra duzzadt követőtáborral rendelkező Facebook oldal esetében is hasonlóan alakul. Mégis jobb lett volna, ha inkább hagyják, hogy organikusan nőjön a követőszám, mert úgy sokkal magasabb lehetne a bevonódás mértéke.

A fejetlenség egyébként nem csak a lájkvásárlásban mutatkozik meg a hírek szerint: a különböző állami szerveknek 150 közösségimédia-csatornája van, melyek gyakran átfedésben vannak egymással. Kellene oda egy tanácsadó...

A lájkvásárlás mindig rossz ötlet, ahogyan a mesterséges seedelés is. Szerencsére minket ezek egyelőre elkerültek. Mindenesetre ha esetleg lesz olyan ügyfelünk, aki lájkokat szeretne vásárolni, meg fogom mutatni neki ezt a cikket, hogy lebeszéljem róla.

Szólj hozzá!

A 6-7 évvel ezelőtti webes konferenciák egyik kedvelt prognózisa volt a wifis hűtőszekrény, ami számon tartja majd, mikor fogy el a tej vagy a felvágott, és automatikusan meg is rendeli a hiányzó készleteket egy online boltból. Mindebből a mai napig nem lett széles körben elterjedt megoldás, és ez várhatóan a jövőben sem fog változni, mert egyszerűen túl körülményes, ráadásul nem szeretnénk mindent feltétlenül automatikusan pótolni, ami elfogy a hűtőnkből (elég egyoldalúvá válna egy ilyen család étkezése).

Az okostelefonnal összekapcsolódó tojástartónak ezzel szemben viszont már lehet létjogosultsága, elvégre tojásra mindig szükség van, és az sem mindegy, melyik milyen rég pihen a tartóban.

A találmány pofonegyszerű, de kifejezetten praktikus: segítségével először is a telefonunkon az eszközhöz tartozó alkalmazás segítségével a boltban is ellenőrizhetjük, hogy éppen hány tojás van még otthon.

Ha pedig otthon rántottát készítünk, a tojástartó érzékeli a hűtőszekrény kinyitását, és egy LED megvilágítja a legrégebbi tojást.

Az okostojástartó kétségtelen előnyei ellenére is egyelőre várhatóan csak a konyhában is aktív geekek körében válik majd elterjedtté, de ezzel együtt is díjazzuk az ötletet és a látványos megvalósítást! Aki bővebben is kíváncsi a GE és a Quirky által közösen kifejlesztett eszköz működésére, annak ajánljuk az alábbi videót.

Forrás

Szólj hozzá! · 1 trackback

Friss statisztikák szerint az Instagram videó megjelenésével egyidőben drasztikusan csökkent a Twitter által indított Vine videók megosztása. Míg azt megelőzően 2,5 millió volt ez a szám, addig másnapra már csak 1,5 milliót regisztráltak, sőt azóta már csak napi 900.000 megosztás történik.

Sok különbség a két szolgáltatás között nincs, de a Twitter máris igyekszik új funkciókkal gazdagítani a Vine-t, hogy előnyt nyerhessen. Kérdéses, hogy sikerülni fog-e: az Instagram és a Twitter két új platformjával nem szűz tömegek találkoznak, már mindkettőnek van stabil felhasználótábora. Ezek ugyan átfedésben vannak egymással, de a két felület által diktált eltérő szemlélet mindenképpen befolyásolja a felhasználói összetételt ia.

Az Instagram már eleve a képekről szólt, a Twitter viszont a szövegekről. Az Instagramhoz képest az Instagram videót használni már csak részletkérdés, a Twitterezők viszont nem feltétlenül fognak késztetést érezni Vine videók elkészítésére.

Természetesen lehet turbózni a dolgot marketinggel és felhasználói élményekkel, de már most arra tippelek, hogy az Instagram video fog győzni.

3 komment

Nemrég tartották meg az Apple legutóbbi WWDC-jét, ahol jellemzően bejelenti új termékeit, fontosabb szoftverfrissítéseit. Az itt bemutatott újdonságokról olvasgatva felkeltette a figyelmem az ios7 egyik új funkciója, a Today, ami mintha ismerős lett volna már valahonnan.

Az elmúlt pár hónapban volt szerencsém használni egy nexus 7-es tabletet. Az iPhone óta először éreztem magam boldog és elégedett felhasználónak a készüléket használva, és volt rá bőven időm, hogy kitapasztaljam a készülék előnyeit. A nexus 7-et is egy üdítően letisztult készüléknek ismertem meg, az egyik funkciója pedig különösen elnyerte tetszésemet. A Google Now, ami egy viszonylag új szolgáltatása a Google-nek, 2012-ben jelent meg, gyakorlatilag intelligens személyi asszisztensként funkcionál. Felhasználja mindazon információkat, amiket a Google tárol rólunk a Google accountunk alapján. Ha engedélyeztük, a pontos helyünket is ismeri az adott pillanatban, és így kínál fel számunkra hasznos, vagy annak vélt javaslatokat. Fogadott e-mail-jeink alapján felismeri, ha például repjegyet foglaltunk, az utazás közeledtével megjeleníti a repülési információkat, tömegközlekedési tanácsokat ad, figyelmeztet a közelgő születésnapokra, egyszóval teljes körű segítséget képes nyújtani a felhasználóknak.

Összehasonlítva a Google Now-t az ios7 Today feature-jével erős hasonlóságokat fedezhetünk fel. Pontos információnk még nincs a Todayről, mert az ios7-es operációs rendszer várhatóan ősszel jelenik meg, de az eddig hallott információk alapján az esetek többségében párhuzamot tudunk vonni a Google hasonló tudású programjával. Hasonlóan a Now-hoz, a Today is megjeleníti az aktuális/várható időjárást, emlékeztet a születésnapokra, és közlekedési információkat is kaphatunk személyre szabva. Egyelőre annyi különbséget fedezhetünk fel, hogy a Now az információkat kis kártyákként teszi elénk, de a Today ebben nem követi a Now-t, máshogy jeleníti meg a kívánt tartalmat.

A téma talán nem is a két funkció hasonlósága miatt érdekes. Nincs abban semmi meglepő, hogy a készülékgyártók haladnak a korral, és a konkurens cég jó ötletét beépítik a saját készülékeikbe, hogy ezzel se veszítsenek felhasználót. Jelen esetben inkább a két cég viszonya miatt válik érdekessé a kérdés. Az Apple üzletpolitikáján az Apple maps megjelenése óta világosan látszik, hogy a cég elég erőszakosan próbál eltávolodni a Google-től. Készített egy saját térképszoftvert, amit annak ellenére jelentetett meg, hogy a térkép még erős hiányosságokkal küzdött, pedig eddig azt szoktuk meg az Apple-től, hogy maximalizmusra törekszik, és az esetek többségében el is éri azt. Innen is látszik, hogy tudatosan, és valami okból kifolyólag minél előbb szeretett volna elszakadni a Google-től, amit sikeresen meg is tett. Mindezek után számomra váratlan lépés az Appletől, hogy egy, a Google termékére kísértetiesen hasonlító funkciót épít bele az új mobil operációs rendszerébe. Emellett még érdekes lehet a lépés amiatt is, hogy az elmúlt években az Apple teremtett párat az eddigi kiemelkedő technikai trendek közül, most pedig ő vesz át egyet a Google-től. 

Szólj hozzá!

Az Edelman minden évben végez egy kutatást szórakozás témakörben, melyet ezúttal több régióra is kiterjesztettek. Vannak megállapítások, melyek nem fogják megrengetni a világunkat, viszont néhány adat érdekes szokásokra és tendenciákra világít rá.

Ilyen például, hogy a fejlődő országok nézői és hallgatói sokkal interaktívabbak, mint a fejlett országokban lakók. Kísérletezőkedvük nagyobb, előbb kipróbálják az újdonságokat és igen, sokkal inkább jellemző rájuk, hogy mondjuk egy TV-műsorba beküldik a szavazataikat. Talán azért van ez a különbség az aktivitás szintjében, mert a nyugati fogyasztók számára a választás szabadsága és a magas szintű technológiák használata mindennapi élmény, sőt már inkább belefáradtak ebbe. Őket már kevésbé mozgatják meg a különböző műsorok és tartalmak, hiszen állandóan médiaössztűz alatt élnek.

A platformokat illetően természetesen a TV vezet, de a laptopok és a mobilok is népszerű tartalomfogyasztási eszközök. Kínában, Törökországban és Indiában ez utóbbiak különösen előkelő helyet foglalnak el a rangsorban.

A megosztott tartalmak között a TV-műsorok és a filmek vezetnek az USA-ban és az Egyesült Királyságban, a fejlődő országokban ezzel szemben a zene és az online videók megosztása a legnépszerűbb. Koreában pedig a mobilappokat osztják meg egymással leginkább az emberek.

Ami pedig talán a legmeglepőbb első pillantásra, hogy az emberek ötször nagyobb hányadban osztanak meg pozitív élményeket, mint negatívakat. Ehhez kapcsolódóan nekem rögtön a dicsekvés-effektus jutott eszembe, amit figyelembe véve máris érthető ez a túlságosan pozitívnak tűnő arány. A Facebook és a Pinterest, illetve még a Tumblr is gyakran merő dicsekvésfal, ahol mindenki megosztja a környezetével és követőivel, hogy éppen milyen jól érzi magát/milyen jót evett-ivott/milyen klassz dolgot vett meg éppen.

Ezzel együtt szembetűnő az adatok alapján, hogy az emberek sokkal nyitottabbak lettek és sokkal aktívabb tartalomfogyasztók, mint korábban. Az pedig, hogy leginkább a fejlődő országokban erősek ezek a tendenciák, nagyon pozitív fejlemény.

Szólj hozzá!

A PR Daily-n találtunk egy cikket, illetve egy blogbejegyzés újraközlését, ami egy kisebb kutatás eredményeit vizsgálja. A lényege az volt, hogy a válaszadók szerint tíz éven belül eltűnnek a specializált kis digitális, közösségi médiás ügynökségek. Ezzel egyébként abszolút egyetértek, bár szerintem inkább a kifejezetten közösségi médiára fókuszáló cégeknek kell gyorsan újabb területek után nézniük. 

Vicces viszont, hogy ha megnézitek, egy közösségi médiával foglalkozó cég vezetője a szerző. Valószínűleg nevet és tevékenységet kell majd váltania az ügynökségének tíz éven belül. :)

Szólj hozzá!

A korábbi, a Nők Lapja Café 33 kívánságáról írt poszt után azért még mindig érdemes körülnézni a non-profit crowdfunding terén, főként mert bár kevés ilyen projekt van, azok nagyon sikeresek. Nézzük viszont őket olyan szemmel, hogy alkalmasak-e arra, hogy egy jó ügyre indítsunk gyűjtést, egy harmadik fél számára? 

 A Kiva.org már 2005 óta gyűjt kis összegű kölcsönöket a rászorulóknak, akik szeretnének valamit kezdeni az életükkel. Általában kezdőtőkét gyűjtenek mikrovállalkozásukhoz, például rizset, burgonyát vagy ruhát, gépeket szeretnének vásárolni ahhoz, hogy boltot nyithassanak és ezáltal kézbe vehessék az életük irányítását. Ezen a site-on a kapott kölcsönt alapvetően vissza kell fizetni, és azt is feltüntetik, hogy ez sikerült-e. Meglepő módon sokkal kevesebb projekt veszteséges, mint amennyit teljes egészében visszafizettek, így elmondható, hogy nagyon sikeres a site működése. Viszont nem tudnánk rajta mások számára gyűjtést indítani.

Non-profit crowdsourcing szintén, de elég kötött az Egyesült Királyságban indult JustGiving oldal, mely alapítványokat fog össze, és az ő ügyeikhez irányítja a támogatók utalásait. A feltétel viszont az, hogy regisztrált alapítványnak kell lennie a kiválasztott célpontnak. Magánszemélyt pedig egyáltalán nem lehet rajta keresztül támogatni.

Ehhez már sokkal közelebb áll a Crowdrise, ami szintén egy-egy ügyet támogat, viszont nem kell az adott összeget visszafizetni. Sikerességét a jó felépítés mellett a jó kommunikációnak is köszönheti, ami azért is megy olyan simán, mert az egyik alapító és ötletgazda maga Edward Norton (főszereplő pl. a Fight Club-ban). Sokat segített a felfuttatásán, hogy a kezdetek óta több fontos celebritás állt egy-egy ügy mögé, így tényleg nagy összegeket tudnak gyűjteni például elhanyagolt orvostudományi területek kutatására. A legfontosabb viszont, hogy bárki kezdeményezhet gyűjtést. Ez tehát akár jó is lehet az eredeti cél megvalósításához.

Itthon csak egy, nyomaiban hasonló site működik jelenleg, az ad6kap6, ami alapvetően tárgyak, szolgáltatások adományozására szolgál. A honlap a szférában tevékenykedők körében ismert, azon kívül viszont kevésbé, és sajnos már nem igazán korszerű a struktúrája és a megjelenése. Ráadásul itt nem harmadik félnek gyűjtünk, hanem "csak" adunk-kapunk. Szintén itt lehet megemíteni a Telenor Addoda mobilappját, ami tárgyi adományokat, adófelajánlásokat gyűjt és a véradási lehetőségekről tájékoztat, és az adományok begyűjtésében és megfelelő helyre juttatásában megbízható non-profit szervezetek segítenek.

A fenti lehetőségek közül csak a Crowdrise biztosít harmadik fél számára történő gyűjtést, de angol nyelvű, ami mondjuk egy itthoni akció sikerét nagyban gátolná. Jó lenne egy olyan crowdfunding oldal itthon is, ahol lehet akár egy ember számára is kölcsönt/adományt gyűjteni! Mit gondoltok?

Szólj hozzá!