Korábban már előfordult, hogy munkamódszerrel kapcsolatos témával foglalkoztunk, most sem teszünk másként: a fájlsokszorozásról lesz ma szó. Vegyünk egy egyszerű esetet: Mária elkészít egy dokumentumot, amit lelkiismeretesen elnevez a cég előírásai szerint, majd továbbküldi a főnökének jóváhagyásra. Aztán a főnöke még visszaküldi neki egy-két módosítással, és szépen hozzábiggyeszti a monogramját, így: mariaverzioja_sp. Szuper.
Mária megfogja, és elmenti ezt a mappájába a korábbi verzió mellé, majd visszaküldi, mondjuk úgy, hogy a végére tesz valami verziójelzés-szerűséget, így: mariaverzioja_sp_uj. Ez egyre csinosabb! Már három file van lementve, legalább egy számítógépre.
Utána következik, hogy elküldi Mária a belsőleg elfogadott file-t az ügyfélnek, persze már lecsupaszítva az egészet. Újra bonyolódik viszont a helyzet, mert az ügyfél, sőt annak a kollegája is jó eséllyel javít és bütyköl, és általában ő is odatesz egy jelzést a file nevébe.
Mária lelkiismeretes, minden verzió le van neki mentve, viszont egy idő után megőrül, és nem talál semmit (arra ne is gondoljunk, hogy rossz verziót ment le véglegesnek, vagy küld tovább), a számítógép memóriája pedig fogy. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen mappa ronda.
Mi a megoldás? A verziók őrizgetését hagyjuk meg a levelezőprogramnak, az éppen legutolsó változatot pedig a mi kis első lementett dokumentumunk helyére mentsük le, mindig a véglegesnek szánt file-névvel. Ne sirassuk meg, jó eséllyel soha az életben nem fogjuk mégegyszer kinyitni, ezért semmit nem veszítünk, ha elengedjük. Az elküldött levelek között úgyis ott lesz, ha valamilyen okból mégis szükség lenne rá. Az eredmény megnyugtatóan átlátható mappa, gyors munkavégzés, boldogabb munkanapok!
Ha tetszett a bejegyzés, iratkozz fel az RSS-értesítőnkre!